" Elindult, mert úgy érezte... Nem tudta merre, csak ment valahova... Nemsokkal később, egy útbaigazítást kértek Tőle. Meglepődött, hiszen itt él, de nagy nehezen egy pergamentérkép segítségével rájött a megoldásra... A másik vándor megköszönte és elhajtott, Ő meg cél nélkül indult tovább...Ment, merre a lába vitte... Végül annál a fogadónál kötött ki a városka közepén, ahol akkor Vele volt... Elsétált előtte, hiszen bemenni értelmetlen lett volna... Ment tovább, míg el nem fáradt. Akkor beült egy másik fogadóba, ahol csak a sziluettje látszott, és senki sem kérdezte meg, hogy segíthet-e valamiben... A csaposlány kedves volt, és formás... Meg is nézte, de mivel nem az Ő dolga érdeklődni, és ez a fogadó nem "arról" híres odébb ment... A vándorunk csak ült és merengett... Sok mindenen, de legfőképp azon, mit nemrég élt át, meg az idevetezető útján... Utána, mikor már ismét azt érezte, hogy a csizmája az útra húzza, elindult ismét... Hazafelé... Útközben ismét a segítségét kérték, nem kellett megkúzdenie hál'Istennek most semmilyen alávaló teremtménnyel, hanem szimplán díszkíséretet adott... Látszólag mindketten élvezték... Megbízást kaphatott volna esetlegesen, de a zsoldja bőven elég volt arra az útra... Ennél többet most nem tudott adni mert a sok csatározásban a teste és a lelke kimerült, bár jó lett volna, ha pihentebb, és a védelmet továbbra is tudta volna biztosítani... A jutalomról nem szólt a fáma, de mivel egy hadjáratot végigélt, ezért bőven van miből élnie... Bár, az ilyen megbízókat sokan keresik... És lehet, hogy később keresné is, csak nem tudja már, hogy hol is teheti... Hazaért az ódon falak közé...Számított valamire... Nem tudja igazából, hogy mire... Talán, hogy a fáklya és a kandalló már begyújtva, a ser és a cipó az asztalon, mit nem neki kell előkeresni, hanem már valaki várja vele... Nem így volt... Nem is gondolt másra,de mégiscsak egy zsoldos, ha hazatér, akkor gondoskodásra vágyna valakitől... Így hát a mesteréhez fordult, ki tanította, kiképezte és vele költötte el a vacsoráját... Fájó szívvel bár, mert a mester mindig mester marad, akkor is ha a zsoldost a fiaként is kezeli... Tanította, kritizálta, mégis ezzel is bíztatta... Természetesen a mesterről is meg kell emlékezni, ki ezen a napon született... Nem volt nagy felhajtás, nem volt dínom-dánom asszonyokkal, csak ők ketten, egy félhomályos lakrészben, szerény vacsorával... A mester mindig mester marad, bár a fiatalok nagyon sokszor elfelejtik, akkor főleg, ha egy csatából térnek haza... Bár az hogy ők még harcolhatnak, az a mestereik érdeme... Az étek elfogyott, a lőré is, a két harcos egymásra néz, átöleli egymást, majd elválnak... "